Dózsa György

Dózsa György (Dálnok, 1470 k.−1514)

Székely származású, ezért a történeti források Székely Györgynek is nevezik, de nem volt nemes. Részt vett az erdélyi magyarok és románok népi mozgalmában a szászok ellen, majd végvári vitéz lett.

Nándorfehérvár (ma: Belgrád) várában lovastiszt volt. Hősi tette, hogy egy kérkedő török tisztet párviadalban legyőzött. Ezért II. Ulászló király kitüntette, címeres nemeslevelet adományozott neki.

Mikor Bakócz Tamás érsek 1514 tavaszán keresztes hadjáratot hirdetett az ország határát fenyegető török hódítók ellen, Dózsa Györgyöt választották a keresztes had vezéréül. A sereg főleg parasztokból verődött össze, akik munkájukat hagyták ott, hogy a török ellen mehessenek. A főurak megrettentek az egyre szaporodó, felfegyverzett hadtól, ezért feloszlattatták a sereget. Ők azonban a parancsot nem hajtották végre, és elindultak az Alföldre. Mészáros Lőrinc, a híres „Lőrinc pap”, Dózsa egyik alvezéreként a Ceglédi Kiáltványban foglalta össze a parasztháború programját.

A földesurak gyorsan felfogadott – részben külföldi – fegyveres zsoldosokkal Apátinál útját állták a parasztseregnek. Dózsáék ellenben Nagylaknál legyőzték a nemesi sereget és továbbnyomultak Temesvár felé. A város ostroma hónapokig elhúzódott, és az ágyúzáson túl Dózsa új meder ásatásával és a várlakók kiéheztetésével próbálkozott. Végül a várlakók segélyhívó levelére „Zápolya” sietett segítségükre. A fegyveres fölény és cselvetések következtében Dózsa sebesülten Szapolyai fogságába esett. Két kisebb seregének leverése, és alvezéreinek kivégzése után az urak rettenetes bosszút álltak rajta − ő azonban egyetlen jajszó nélkül tűrte a kínzást. Végül lefejezték, testét felnégyelték és darabjait Buda, Pest, Gyulafehérvár és Nagyvárad kapujára szegezték.

Dózsa György, mint hős halt meg, ellenségeiben is elismerést keltve. Alakjának és hősies cselekedeteinek a szépirodalom és a képzőművészet több kitűnő alkotásban állított emléket.

Egyéb érdekességek

  • A magyar népköltészetben Dózsa Györgyre és háborújára vonatkozó önálló dal vagy ballada nem maradt fenn, mintegy 100 éve Kálmány Lajos már csak nyomát találta ilyen éneknek. A kuruc szó azonban máig őrzi Dózsa György kereszteseinek emlékét (a latin crux ‘kereszt’, szóból), valamint néhány más kifejezés (földhözragadt szegény ember, sült paraszt), egy székely esküformula („Dózsa-hitre mondom”).
  • Emléke különösen szülőföldjén, a székelység körében eleven. Dálnokon, a régi Háromszék megyében ismerik szülőháza helyét, maradványait, „tudnak” kincséről is, amelyet ott rejtett el hatalmas rézüstökben.
  • Roppant ereje a hagyomány szerint Toldi Miklóséhoz hasonlatos.
  • Temesváron ismerik kivégzésének helyét, beszélnek a kivégzésekor történt csodáról, Szűz Mária megjelenéséről; ennek emlékét kegykép, majd szobor örökítette meg. A kivégzett hős fejét a hagyomány szerint Zápolya János (=Szapolyai J.) Dózsa György örökbefogadójának, Pálfy Balázs szegedi főbírónak küldötte el;
  • Szegeden úgy tudják, a főbíró lánya Dózsa György fejét a ferencesek alsóvárosi templomának cintermében temette el. Kolozsvárt és vidékén éppen akkor járt le a városbíró megbízatása, amikor a keresztesek a várost ostrom alá vették; mivel pedig a titkon megejtett bíróválasztás alkalmával, a nagy hidegben a választóknak hólyagos korsóban melegített bort kínáltak, ez a kolozsvári bíróválasztások hagyományos rítusává lett.
  • A Dózsa György kivégzésére használt vaskoronát is a kolozsvári levéltárban, majd az Erdélyi Múzeumban állították ki, bár hitelessége bizonytalan.
  • Ugyancsak mondai eredetűnek kell tekintenünk Dózsa György kivégzésének ma általános előadásából azt a motívumot, hogy kínzóeszközei közt a tüzes trón is helyet kapott volna, minthogy erről az egykorú források nem tudnak.
  • Alakja a hagyományban nemegyszer egybeolvad Mátyás királyéval vagy Rákócziéval.

− Irod. Kálmány Lajos: Szeged népe (II., Arad, 1882); Márki Sándor: Dózsa György (Bp., 1913); Székely György: A török hódítók elleni védelem ügye a Dózsa-parasztháborútól Mohácsig (Századok, 1952); Sándor István: Dózsa György a néphagyományban (Ethn., 1972).