Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer… egy Országos Amatőr Gyermekszínjátszó-verseny a 2007-ik esztendőben, sorban éppen a XVI-ik, melyet, mi, 3. c osztályosok, a Dózsa György Általános Iskola tanulói, hajszál híján a döntőben, a debreceni Csokonai Színház nagy színpadán fejezhettünk volna be… Így végződött.
Székesfehérváron, a területi verseny válogatóján ezüst-minősítést kaptunk Tolsztoj fabulájának átdolgozásával, „Az egerek lázadása” című előadással. Ezzel továbbjutottunk a középdöntőbe, a csaknem 100 versenyző csapat közül, a kiválasztott tizenhét, köztük mi, a négy megye legjobbjai.
(Ezeken a versenyeken „természetesen” nincs különbség, művészeti iskolák és általános iskolák, felsősök és alsósok, általános és középiskolások, kiválogatott vagy homogén, kezdő vagy haladó, kis települések iskolái és megyeszékhelyek intézményei, sőt általános iskolák csapatai vagy közösségi-művelődési házak gyakorlottabb színjátszói között…)
Nos, akkor?…Akkor mi csodát reméltünk. Repült a lelkünk. Tudtuk, csak és csupán az adott idő: 15 perc az alsósoknak, 25 perc a felsősöknek (utóbbiaknál megengedett, hogy ott 20%-uk lehet 14 évesnél idősebb is), és csak és csupán a produkció számít: az, ami, és ahogyan lejön a színpadról, és hatni, működni, élni kezd…
Röviden ennyi a mi történetünk.
Három produkció juthatott tovább, mi negyedikek lettünk.
S itt kezdődik a mese… a mi mesénk vagy igaz történetünk, ami, ha hagyjuk, hát szárnyalhatna is…
Kezdetnek talán megteszi ez…
És aztán?
Aztán, nézzük utána mit jelent, az a kifejezés, hogy amatőr?
A Magyar Értelmező Szótár szerint a következőket:
– műkedvelő: Igen, mi ezzel mindannyian egyetértünk, s ez rendben is volna.
– rendszeres ellenszolgáltatásban nem részesülő: Nos, bólintunk egy nagyot, ez is stimmel.
– pejoratív értelme: alacsony színvonalú: Hát nem érdekes? Erre a kategóriára nem sok jelentkező akadna széles e világon.
S ha már a kategóriáknál tartunk: „gyermekszínjátszók”: azok a gyermekek, akik „színházasdit” játszanak.
Játszanak? Erre had válaszoljon a következő idézet. Egy kislányom írta, a Tapasztalatok Naplójába: „Amikor fenn voltunk a színpadon, úgy éreztem, szárnyaim nőnek és repülök…”
S támogatásul, íme, itt egy másik idézet:„amikor egérkeként bemásztam a színpadra, szálka ment a térdembe, (gyalulatlan hajópadlón játszottak ugyanis a gyerekek,) majdnem felsírtam, de aztán kinéztem rád és a nézőtéren mosolygó közönségre, és akkor visszanyeltem a könnyeim és játszottam tovább… Elfelejtettem, azt, hogy fáj.”
Mi hát a színészet? A gyerek ezt pontosan tudja, kérdezz tőle!
Ha a hatásmechanizmust vizsgáljuk, joggal érezhettük és érezhetjük azt, amit a darabban a győztes kisegerek kiáltanak, előbb hitetlenkedve, majd csodálkozva s végül mámorosan: „Mi győztünk”!
Igen mi!
Mert legyőztük önmagunkat, ami a legnagyobb győzelem a világon, egy kilenc éves gyereknek mindenképpen!!!
S az már csak hab a tortán, hogy a zsűri tagjai hosszas vita után, valószínűleg salamoni döntést hozva, a harmadik helyre továbbjutóknak nem bennünket, hanem egy másik, egy évvel ifjabb gyerekekből álló csoportot jelöltek meg…Somogy megyéből. Kérdezhetnénk mi a hab ebben… nos, az a hosszas vita… mert legalább volt vita…
Utóirat: Hogy fáj-e? Igen! Már hogy a csudába ne fájna, hiszen átszakítottuk mi is a célszalagot…
Ám egy darabja mindenkinek, aki fenn játszott a színpadon, és aki ott szorított a nézőtéren és a színfalak mögött, annak örökre a szívében marad…
Dr. Beregi Istvánné
